A Stanford kutatói arra a következtetésre jutottak, hogy az oxigénhiány a Föld óceánjaiban 444 millió évvel ezelőtt különféle fajok pusztító kihalásához vezetett.
Az új eredmények azt is jelzik, hogy ezek a körülmények (az óceánok gyakorlatilag oxigénmentesek voltak) több mint 3 millió évig tartottak – lényegesen hosszabb ideig, mint bolygónk történetében a biológiai sokféleséget romboló egyéb jelenségek.
Ezek a megállapítások ma is relevánsak: a globális klímaváltozás hozzájárul a nyílt óceán és a part menti vizek oxigénszintjének csökkenéséhez, amely folyamat előbb-utóbb kihalásra kényszeríti a különféle állatfajokat.
A tudományos cikket április 14-én tették közzé a Nature Communications-ben, és a késő ordovikai tömegpusztulás néven ismert eseményre összpontosított. Az eseményt a Föld történelmének öt legnagyobb veszteségének az egyikeként ismerik el, amelyek közül a leghíresebb a kréta-paleogén esemény, amely mintegy 65 millió évvel ezelőtt elpusztította az összes dinoszauruszt.
A Stanford tudósai és munkatársaik létrehoztak egy speciális modellt, amely lehetővé teszi, hogy korlátozza a bizonytalanságot azzal kapcsolatban, hogy a Föld tengereiben hol hiányzott az oldott oxigén (annyira fontos az óceáni élet számára mind akkor, mind most), valamint hogy milyen mértékben és meddig.
A modell tartalmazta a fémizotópokról korábban közzétett adatokat, valamint a líbiai Murzuk-medencében őshonos fekete pala minták új adatait, amelyeket a tömeges kihalás során geológiai nyilvántartásba vettek.
A tudományos munka arra a következtetésre vezetett, hogy bármely ésszerű forgatókönyv szerint a Föld óceánjainak hosszú távú oxigénhiánya globális szinten érinti az óceán fenekét. Ebben az esetben maga az esemény társul az úgynevezett második tömeges kihalási impulzussal, és pontosan a késő ordovikus időszakban történt.
