Az űrtávcsövek, például a Kepler megfigyelésének köszönhetően a csillagászok már bolygók egész tömegét fedezték fel a közeli csillagok közelében. A hosszú távú megfigyelések elemzése azt mutatta a kutatók számára, hogy a Föld méretű bolygók léteznek lakható zónákban meglehetősen gyakran.
Az ilyen megállapítások így vagy úgy arra késztették a kutatókat, hogy azt gondolják, hogy az ilyen bolygók lakhatók, és több tíz vagy százmilliárd lehet belőlük csak a Galaxisunkban. Valójában az idegen élet keresése egyfajta szent grálává vált a teleszkópok következő generációja számára, és inspirációvá vált az űrutazáshoz a Marsra és azon túl.
Az idegen élet megtalálásának minden álma azonban összetört egy egyszerű tény kövével szemben – a sziklás bolygók korai kialakulásának és evolúciójának instabilitása arra utal, hogy a legtöbb idegen egyszerűen nem fog létezni, mivel a fosszilis mikrobák stádiumában pusztulnak el. Ez hasonló ahhoz, ahogyan ma nem figyeljük meg a dinoszauruszokat, hanem csak megkövesedett maradványaikat találjuk meg.
Az Astrobiology folyóiratban megjelent tanulmányban a tudósok azzal érvelnek, hogy a korai kihalás alapértelmezett tényező lehet az univerzum életében. Ennek oka, hogy a meglévő potenciálisan lakható környezetek nagyon instabilak.
A bolygók lakhatékonyságának új koncepciója szerint a lakosság legalább egy bizonyos részének körülményeivel eleve meg kell jelennie, vagyis nemcsak az élet eredetére, hanem létének fenntartására is alkalmasnak kell lennie. Ezért, még akkor is, ha az élő formák megjelenése a bolygókon a lakható zónában gyakori jelenség, még nem találták alkalmasnak az élet támogatására a földi környezettől eltérő környezetben.
